Az iskolánkról szóló írásaink általában rövidebbek, lényegre törőek szoktak lenni, képekkel illusztrálva, hogy minél több információt közvetítsenek minél tömörebben, hogy az olvasó rohanhasson egyéb elfoglaltsága felé. Ez a jelenlegi írás pont nem ilyen lesz, ezért csak az fogjon bele, akinek van 15–20 perce, hogy a szöveget nyugodtan megeméssze és a hozzá tartozó képeken békésen elmerengjen.
Már előzőleg említettem, hogy a tanév elején kamionnyi bútort kaptunk, hogy osztályainkat, kabinetjeinket modernizáljuk. Ezekkel a bútorokkal érkezett 6 darab nagyméretű képkeret is, ami megérintette a fantáziámat. Szinte minden évben egyszer, de van úgy, hogy kétszer is elmegyünk Erdélybe, ahol a gyors folyamatú fejlődés ellenére még mindig természet közelibb az élet, gyönyörű tájak vannak arra és a reggel, este vonuló tehéncsorda még mindig élő valóság. Az előbb említett hat képkeretbe saját útjainkról készített fotókat nagyíttattam és tettük ki iskolánk egyik eddig üresen tátongó folyosói falára. Ha a második emeletre ballagó diákjaink csak egy röpke pillantást vetnek a legtöbbször pasztell színekkel nyugodtságot árasztó képekre, már megérte. Ezekről a képekről osztok meg Önökkel pár tudni valót.
Vonuló tehenek: Erdélyben a falvakban, különösen az idősebb emberek körében még mindig nem ritkaság, hogy tehénkéket tartanak. Ezeket télen átteleltetik otthon, tavaszi, nyári és kora őszi időszakban pedig a falu tehenei minden reggel gulyába verődve elindulnak a legelőre, hogy este feszes tőgyekkel visszatérjenek otthonukba az esti fejésre. Ilyenkor az utakat a vonuló tehéncsorda veszi birtokukba és a félreállt autósoknak más tennivalója nincs, csak türelmesen várni és szurkolni, hogy a széleseket bólogató állatkák, szarvaikkal végig ne karistolják az autó karosszériáját. Gyerekkori élményeim elevenednek fel ilyenkor, amikor is a csilizközi, Balonyban élő nagymamámnál kora esténként vártuk a tehéncsordát, köztük a mi tehenünket is, hogy okosan betérjen a nyitott kapuajtón, majd felhörpintsen mindig pontosan másfél kanna kútból húzott tiszta vizet az egésznapi legelés után. Mama a frissen kifejt tejet rezsón felmelegített, hogy az egész éjszaka alatt kihűljön és ehhez már semmire nem volt szükségünk, csak a Radvány felé vezető úton lévő pékségben sült kenyérre egy tökéletes reggelihez.
Szejkefürdő, Orbán Balázs síremléke: A XIX. században Orbán Balázs járta végig Erdélyt és hat kötetbe gyűjtve írta le a települések nevezetességeit. Ezzel óriási dokumentált forrásanyagot hagyott hátra a nemzetnek. A Székelyudvarhely közigazgatásában lévő síremlékéhez vezető úton Erdély különböző tájegységeiről összegyűjtött székelykapukon keresztül vezet az út.
Pusztinai idős néni: Pusztina valójában már nem is Erdély, a moldvai csángók egyik legjelentősebb települése. Itt a magyar kultúrának, a magyar létnek és a magyar beszédnek egészen archaikus formáját élvezhetjük. A gyermekek errefelé nem lehunyják a szemeiket, hanem „koppanak le a pillancsai”. Ez az idős néni még részben népviseletben jár a hétköznapjaiban is, rajta a jellegzetes egyszerű, de egyszerűségében is lenyűgöző csángó szoknya, a katrinca. Felnagyítva a néni kezei, tekintete nem egy megpróbáltatások nélküli életről tanúskodnak. Moldvában a mai napig katolikus román papok tartják félelemben főleg az idősebbeket és próbálják elidegeníteni őket magyar gyökereiktől. Felejthetetlen élményünk volt, amikor éppen Pusztinában, a moldvai csángók első egyetemet végzett asszonyánál, Nyisztor Tinkánál esténként összegyűltek az emberek, hogy egymás közt magyarul imádkozhassanak. Megelevenedett számunkra a hit egyik magasiskolája, amely a transzcendens elméleti sejtésein túl kézzel fogható tapasztalati síkra terelte az egyszerű asztalnál ülők hitét.
Székelykapu: Az erdélyi falu egyik legjellegzetesebb dísze. Egy komplex jelrendszer. Tükrözi, hogy mennyire volt módos a gazda, sejteti a mögötte rejlő porta fényét, mintái beszédes jelrendszer azoknak, akik értik ezek szimbolikáját, gyakran a tetején található galambdúc teljesen gyakorlati funkciót is ad neki és a rajta akár be, akár ki áthaladó szinte mindig egy keresztény áldásban is részesül a kapu felirata jóvoltából. A székelykapu szerte magyarok lakta vidéken egyre elterjedőben van. Én valahogy úgy vagyok ezzel, hogy igazából Erdélyben érzem ennek az autentikus otthonát.
Farcád falu esztenája. Az esztena az a hely, ahol a falu lakosainak legtöbbször birkái, esetleg kecskéi a nyári időszakukat töltik. Az esztenákhoz hozzátartozik az állatok körbekerített karámja, a sajtkészítő pajta és a pásztorok egyszemélyes fából készített, birkabőrrel bélelt hálófülkéjük. A gazdák minden egyes bérbe adott birkáért egy 5 – 6 kilós guriga juhsajtot és a szaporulatot kapják évente. Az itt élő juhászok élete a civilizáció peremén rendkívül kemény, mert reggel, este fejnek, sajtot készítenek, valaki közülük nappal kiviszi az állatokat a pár kilométerre lévő legelőre és kutyáik segítségével farkastól, medvétől védik a juhokat. Az ilyen formájú juhtartás azon fog elbukni, hogy lassan nem találnak embert, aki ezt az életformát felvállalja. Mint ahogy én sem tenném.
Gyimesi táj: A dombok, érintetlen természet, kilométereken a völgyekben elhúzódó falvak, az elágazó patakák világa. Ez a felvétel Gyimesközéplok közelében lévő Kondra – Kereszt közelében készült. A magával ragadó tájon kívül egy kivonuló juhnyájat láthatunk, amely után jóval lemaradva ballag a juhász 7 – 8 jól megtermett juhászkutya kíséretében. Erdélyben mindenki a medvéktől retteg, nekünk is volt alkalmunk tervezetten is és nem tervezetten is medvékkel találkozni, de a legkellemetlenebb élményeink mindig a juhokat őrző, vagy egy be nem kerített földarabot vigyázó, vagy az egyszerűen elkóborolt juhászkutyákkal voltak. Ezért sem túrázni, sem kerékpározni elektromos kutyariasztó és pár gázspray nélkül neki nem indulunk.
Remélem, hogy ez a röpke erdélyi elmélázás, melynek képanyaga a 2. emeleti folyosónkon található tetszett az erre fogékony, iskolánk életét figyelemmel kísérők számára.
M. P.